
Na, már nem is tudom, hogy mennyi ideje vagyok itt bent. Nem mintha annyira rossz volna itt, de már kezdem kicsit elunni magam... Az egyetlen dolog amivel itt játszani lehet az ez a köldökzsinór, amely már eléggé kifárasztott, na és persze hallom, hogy mi minden történik odakint...
Még szerencse, hogy Anyu beszél hozzám és megmagyaráz dolgokat, mialatt kívülről megsimogat gyengéd kezével, amelyet, lévén annyira gyöngéd és melegséges, én apró csiklandozásként érzékelek. Persze Apu is jön néha és beszél hozzám, megkérdez tőlem dolgokat, amelyekre én csak ütésekkel válaszolhatok: egy ütés az az igen, két ütés az a nem. De a nevetésből és amit később mondanak úgy érzem, hogy nemigen értették meg a kódot, vagy ami még rosszabb, pontosan fordítva értelmezték!
Anyu elmesélte, hogy amikor kislány volt, nagyon élvezte, hogy vajaskenyeret készítsenek neki, amikor a családjával a víz mellett töltötték el a napot.
Én hallom őket beszélgetni és nevetni, tudom, hogy már nyugtalanul várnak és, hogy nagyon de nagyon szeretnek. Néha ugyan kicsit túlzásba esnek a velem kapcsolatos terveikkel és tervezgetéseikkel. Azt hiszem, hogy talán kicsit még sietteni is akarnak, úgyhogy majd az adott pillanatban meg kell, hogy fékezzem őket: csak nyugi, rengeteg időm van még ahhoz, hogy felnőjek.

Anyu gyönyörű, ahogyan a pocijával feszít, ahol engem féltve őriz és megóv. A napokat a vízburkomban úszkálva és hempergőzve töltöm el. Amikor elérkezik a délután két óra, az ebéd ideje, anyut néhány apró rugással figyelmeztetem arra, hogy itt a kaja ideje, és nagyra tátom a számat, hogy megegyem mindazt a finom gyümölcsöt, kenyeret és sajtot amit apránként eljuttat hozzám. Anyukám nagyon vigyáz rám, azt mondja nagyon fontos, hogy mit eszik, mert most én is vele osztozom az ennivalón. Hallom őket, ahogyan beszélnek különös dolgokról, amelyeket én nem ehetek, és hallom, hogy az a zsivány Apu megeszi azt a valamit, amit ők csokinak hívnak... Persze ha kikerülök, akkor majd utánajárok, hogy miről is van szó, és hogy csakugyan annyira klassz-e, mint ahogyan mondják. Délutánonként hallom a közelben lévő madarak csivitelését mialatt Anyu pihen és “olvas”, ezt a valamit tökéletes nyugalomban teszi.
De újból hangsúlyoznám, hogy már kissé kezdem unni magam, nem csinálok egyebet, mint hogy növök és fejlődök, tanulok mindabból amit Anyu hasán keresztül a külvilágból hallok, és ez a bizonyos köldökzsinór, ami az elején még annyira szórakoztatónak tűnt, most már kissé zavar.

Itt bent a hőmérséklet mindig egyforma (még szerencse), de azt mondják, hogy odakint már elmúlt a nyár. Én megéreztem néhány vendég jelenlétét a házban, egy gyengéd hangot, amely Anyu apukájáé volt, vagyis nagypapámé, Antalé. És mellette volt egy másik hang is, az unokatesvéremé, Geryé, akiből szintén a béke és a nyugalom áradt felém, Anyuval oroszlános és gazellást játszottak, megölelték egymást, valahol egy kicsit felkészítette őket arra, hogy milyen lesz az én megérkezésem. Nekem ez nagyon tetszett, jó volt arra, hogy felkészülhessenek és nagyjából elképzeljék milyen is lesz a velem való együttlét. Persze, hogy más lesz, hiszen minden ember különböző, és egy nap majd személyesen is megismerkedhetek Geryvel. Kár, hogy nem fogok tudni játszani vele, mert akkorra már annyi idős lesz, hogy nem játékokon fog járni az esze, és még kevésbé gyerekekkel ... de azért így is jó barátok leszünk.
Vannak napok, amikor egy különleges helyre visznek, ahol különféle gépek és műszerek vannak, amelyekkel engem vizsgálnak. Tudom, hogy a legjobb szándékkal teszik, de ... mi van az én magánéletem tiszteletben tartásával?
Itt van az utolsó rólam készült videófelvétel, melyen eléggé mulatságos dolgokat művelek, úgy mint hatalmasra tátom a számat nyelés vagy ásítás közben, mosolygok, mert annyira boldog vagyok, hogy nekem ilyen fantasztikusan jó szülők jutottak és a homlokomat vakargatom a lábam nagyujjával (olyan akrobatikus mutatvány, amelyet valíszínűleg senki közületek nem tud utánam csinálni). Milyen kár, hogy egész idő alatt az a fránya köldökzsinór a pofim és a kamera közé ékelődött, pár folttal lerontván kissé arcvonásaimat ... pedig ez a bizonyos zsinór nem más, mint az én játékszerem.
4D ultrahang 27. hét
(2007. augusztus 17.)
[hossza: 5'40'']
Az igényesebbeknek: ha kétszer kattintasz a videora, akkor kinyílik egy új ablak (youtube) ahol teljes képernyő szélességében lehet megnézni a videót. Le kell állítani a videó lejátszását a blogon belül, különben a zenék össze fognak keveredni.

Az az igazság, hogy néha én is elég türelmetlen vagyok, már szeretnék kimenni és felfedezni Anyu és Apu arcát, és hogy milyen is ez a zajos kinti világ. Anyunak a szívét hallom amióta az eszemet tudom, és lágy hangját is; Apunak a hangját is hallom, aki a tréfáival mindig megnevettet, érzem hozzám hajoló nagy kobakját is amint a szívem lüktetését igyekszik meghallgatni, addig amíg el nem unom a dolgot és néhány, a fülére elhelyezett apró rugással sikerül eltávolítanom. Ők azt mondják, hogy még várjak, hogy teljesen ki kell fejlődjek mielőtt kikerülnék ... de hiszen már csak a tüdőm van hátra, a többi szerveim már tökéletes állapotban vannak! Végül is tudom, hogy csak azért mondják, mert nagyon szeretnek, ezt érzem és tudom is, és még azt is tudom, hogy milyen szerencsés kisfiúnak mondhatom magamat Eszter Anyukámért és Carlos Apukámért. Óh, már majdnem elfelejtettem mondani, ha esetleg még nem tudnátok, hogy ... a nevem
Alessandro.
Ha megjegyzést akarsz bejegyezni, akkor megjelölöd, az "Egyéb" gombot, beírsz egy nevet, majd ráklikkelsz a "Megjegyzés küldése" gombra.